Ahogy az előző interjú elején ígértem, megszólítok egy másik kolleginámat/kedves barátnőmet is gyerek hastánc témakörben, hiszen ő maga is igencsak fiatalkán kezdte ezt a műfajt. Nekem teljesesn felfoghatatlan, hogy én 22 éves voltam, amikor elkezdtem táncolni, de ő annyi idősen már 12 éve táncolt!
Varga Alexandra a magyar hastánc élet egyik legismertebb és legmegbecsültebb tagja. Hosszú évek óta ismerem, humoros, okos és kedves lány, helyén van az esze és a szíve. Igazán jól eső érzés volt vele elkészíteni az interjút, mert bár azt mondják, hogy mindenki véleményét és szemszögét el kell fogadni, de az ő gondolataival maximálisan egyet is értek, tudok azonosulni a véleményével. A története pedig egyrészt kimondottan bájos, másrészt tanulságos és motiváló.
Igen, lehet, van, akinek feltűnt, hogy ugyanazokat a kérdéseket kapta nagyrészt, mint amit Tóth Rékának is feltettem, nézzétek el nekem, kicsit sűrű időszakban vagyok, spóroltam a szürkeállománnyal 😀
Következzék hát a Szandival készült interjú!
10 évesen vettem részt az első hastánc órámon Bacsa Ildinél (Tahmina). Az én történetem nem túl emelkedett, inkább egyszerű: Shakira akkoriban hódította meg Európát – imádtam, amit művel a csípőjével (ezzel sokan voltunk így, rengetegen kezdtünk el ebben a hullámban táncolni). Előtte sosem táncoltam, de otthon előkaptam nagymamám egyik kendőjét, és abban kezdtem el utánozni őt. Sikerült egy hashullám, ezt hatalmas sikernek könyvelte el a család, no meg persze én is :D, úgyhogy anyukám kapva kapott az alkalmon, hogy elvigyen egy táncórára. Ezekben az időkben az oktatók ledöbbentek és visszautasították anyukámat, mondván, hogy ez nem gyereknek való mozgásforma. Ildi volt az egyetlen, aki készségesen fogadott, így csatlakozhattam a kezdő tanfolyamához.
Mini-Szandi a kezdetekkor 🙂
A családom kifejezetten örült annak, hogy hastáncolok. Pici koromban nagyon tiszteltem a ritmust, sosem léptem rá :D. Kollektíven sajnáltak, hogy szegény gyerek még bulizni sem fog tudni, ha nagy lesz, olyan szerencsétlenül mozog. Asztmás, pufi gyerek voltam, aki mindig kérte a felmentéseket testnevelés órán, így ők már a puszta ténytől is el voltak ragadtatva, hogy végre mozgok, és még élvezem is. Nagymamám varrta az első táncruhámat, és minden családi összejövetelen az volt a program, hogy táncolok nekik. Az egész család teljes szívvel támogatott, és támogat a mai napig, amiért végtelenül hálás vagyok.
Az iskolában elkezdtem fellépni, ahol vegyesen fogadták azt, ahogy táncolok. Nehéz volt megküzdenem a negatív véleményekkel, csúfoltak sokan, gúnynevekkel illettek. De mivel a tánc előtt magamnak való, zárkózott, önbizalomhiányos gyerek voltam, ez nem jelentett új kihívást. Inkább hálás voltam azért, hogy tánccal végre tudom magamban oldani ezeket a feszültségeket, és az újabb csúfolódások által generált stresszt le tudtam vezetni valahol.
Felnőtt csoportban kezdtem, és ezt el sem tudnám képzelni másképp. Kiemelt figyelmet kaptam, mert kuriózum volt, hogy gyerek vagyok, de a képzésem nem tért el a felnőttekétől. Ildinél a csapat közös gyerekként fogadott be, nagy szeretetet és törődést kaptam a lányoktól. Később ez másképp alakult, amikor már Nieto Merci középhaladó órájára jártam. Nagyon nehezen viseltem, hogy 12 évesen itt már zavartam több lányt, hogy gyerekként köztük táncolok. Ez hatalmas kontraszt volt az előző, szeretetteljes családi környezethez képest. Mégis úgy gondolom, hogy ez a váltás kellett, ki kellett szakadnom a burokból. Meg kellett védenem magam, helyt kellett állnom felnőttek között. Később ez nagyon nagy előnyt jelentett a kortársaimhoz képest, hogy felnőtt környezetben szocializálódtam.
Ildi burokban, anyukaként nevelt a táncóráin. Szólóztam egy hónap tánctanulás után a gálaesten – azt erősítette bennem, hogy nagyon nagy tehetség vagyok. Rengeteg támogatást és kiemelt figyelmet kaptam tőle. Ezért nagyon hálás vagyok, hiszen önbizalomhiányos kislányként biztosan abbahagytam volna a hastáncot az első nehézségek után. Viszont így megkaptam az első nagy pofonomat is, amikor ebből a burokból kikerültem, és szembesültem azzal, hogy a tudásomat igen magasra pozicionáltuk. Le kellett törni a szarvacskáimat később, viszont a lehető legjobbat tette velem, hogy ennyit foglalkozott az önbizalmam ébresztgetésével – ezúton is köszönöm neki.
Merci egyenlő táncosként kezelt a többi felnőttel. Ez sok nehézséggel és munkával járt, viszont megtanított alázatosnak lenni a többi lány és a tánc felé. Így a táncos lehetőségeket is jobban értékeltem, amiket előtte természetesnek vettem.
Két nevelési módot kaptam, és mindkettőre pontosan úgy és akkor volt szükség, amikor kaptam. Mindkettőért nagyon hálás vagyok :).
Fotó – ArtBalance
Kamaszként a lehető legjobb mankó volt nekem a hastánc és a felnőtt női közösség. Minden változott körülöttem, de ez egy biztos pont volt az életemben. Felnőttek között töltöttem a délutánjaimat, sokkal korábban találkoztam a női lét dilemmáival, problémáival, szépségeivel. Miután befogadott a felnőtt csapat, utat mutattak a lányok, rengeteg dolgot megtanultam az életről, így kevésbé lepett meg, amikor én is elkezdtem változni. Tudtam, hogy mi fog következni, tudtam, hogy ez nagy változás lesz, de belül már amúgy is többször éreztem nőnek magam, mint gyereknek, a felnőtt közösség miatt. Nem érzem azt, hogy ez elvett volna a gyerekkoromból bármit is, viszont rengeteg pluszt adott később. Terápiás hatású volt minden fellépés, táncóra és otthoni gyakorlás, ide tudtam menekülni a mindennapi kamasz-problémák elől. A hastánc miatt ismertem a testem, így könnyebben tudatosult bennem, amikor az átalakult, és nagyon boldoggá tett, hogy az akkor már szélesebb csípőm miatt egyszerűbben megy már a nyolcas. 😀 Viccet félretéve, csodálatos volt azt átélni, ahogy a mozdulatok új értelmet nyernek, más tartalmuk lesz, és ez az utazás egy csoda volt már önmagában is. A hastánc segített felnőni, úgy, hogy a gyerekkoromat is teljessé tette. Önbizalmat, megnyugvást adott az úton.
Úgy gondolom, hogy egy gyerek is ugyanolyan képzést kell, hogy kapjon, mint egy felnőtt. Természetesen ez egy bizonyos kor felett működik csak, 4-5 éves gyerekekkel még játékosan kell megismertetni ezt a világot, de akkor sem kell teljesen játékként felfogni a táncot. Rövidebb táncórák legyenek inkább, mint teljes játék-órák, hogy lekössük a figyelmüket. A legfontosabbnak a helyes tartás megtanítását tartom, mert sokkal nehezebb a berögzült hibákat később javítani. A folklór vonal erősítését tartom egy jó opciónak kisebb gyerekeknél, mert azok játékosabbak, közösségi élményt nyújtanak. A konkrét, klasszikus hastánc vonal pedig picit később, de ugyanúgy gyerekkorban is elkezdhető. Úgy gondolom, hogy egyáltalán nem torzít a gyerek énképén és csodálatos élmény gyerekként is ismerni a testünket, ritmusokat, más kultúrákat. Én el sem tudom képzelni magamat hastáncos gyermekkor nélkül.
Bár én csak 20 évesen kezdtem el oktatni, akkor is túl fiatalnak éreztem magam ehhez a felelősségteljes feladathoz. Nehéz volt megküzdeni azzal a tudattal, hogy nálam idősebbek elé kell kiállnom és megmondanom, hogy mit és hogyan csináljanak helyesen. Úgy gondolom, hogy kölcsönös tisztelettel ez is működőképes és nem ördögtől való szituáció. De tény, hogy rengeteg munkát és alázatot igényel, mindkét oldalról.
Külföldön megfigyelhető egy sajnálatos trend, ahogy mininőket varázsolnak a hastáncos kislányokból. Ha valami, ez szerintem borzasztó káros. Kitömött melltartós, műszempillás apró nők vállat ráznak a színpadon. Gyerekként maradjunk gyerekek, és hastáncoljunk a korunkhoz illően! Szerencsére itthon inkább a jó példát látom, ahogy pici gyerekek folklórtáncokat adnak elő, a nagyobbak pedig nem aggatják magukra a felnőttek attitűdjét. Általában gyerekeket látok, ahogy táncolnak, nem mininőket. Borzasztóan zavarba ejt, ha egy gyereknek felnőtt női kisugárzása van a színpadon, de szerencsére ilyet ritkán látok. Minden elismerésem az itthoni oktatóké, akik gyermekeket tanítanak, szerintem ez a tökéletes út, amin ők járnak.
Kifejezetten gyerek csoportot nem biztos, hogy vállalnék. Véleményem szerint jobban fejlődik a lány, ha nők között tanul, szellemileg és tánctechnikailag is. Az oktatási rendszer miatt adott, hogy napközben a kortársaival tanul és játszik a gyerek, a délutáni felnőtt környezet egy teljesen más látásmódot ad hozzá ehhez a képhez. Természetesen olyan koreográfiákat nem tanítanék neki, ami kiszakítja a gyereklétből. Táncoljon könnyed, aranyos koreográfiákat, a drámák még várhatnak :). Ha mégis vállalnék ilyen csoportot, akkor azt úgy vezetném, ahogyan a felnőtt csoportokat, az előbbi kitétellel.
A legjobb dolog, amit tehet egy kislány, hogy elkezd hastáncolni. Megismeri a helyes tartást, zenét tanul, mozgáskultúrát épít, önbizalmat kap, egy újabb spektrumon tudja magát kifejezni. Mindenképpen épít, megszámlálhatatlan élményt adnak a táncórák és a fellépések. Nők és lányok között szocializálódik, ami szerintem borzasztóan fontos. A keleti világban már a totyogók is táncolnak – a tánc olyan energiákat szabadít fel, amit vétek lenne a legkisebbektől megvonni. Nagyon szerencsésnek tartom magamat, hogy ehhez megkaptam minden támogatást, és én is részese lehetek ennek csodának.
***
A kiemelt képet az ArtBalance készítette.