A múltkori, gyerek hastánccal foglalkozó bejegyzésem szerencsére nem hagyta érintetlenül az olvasók lelkét és agytekervényeit. Nagyon tartalmas és hasznos beszélgetések alakultak ki a nyomán a Facebookon, és itt a blogban is. Plusz, ahogy írtam abban a cikkben, bezony le is vették azt az ominózus videót annak a bizonyos nemzetközi hastánc fesztiválnak a szervezői a közösségi média felületeikről, mert valószínűleg égtek, mint a Reichstag. Legalábbis ezt szűrtem le a rengeteg felháborodott kommentből, amik kíséretében megosztogatták a mini nőre sminkelt, műszempillázott, lányka cicifixet fullra kitömött csajszikákról készített videót, ahogy egymásra dúrva táncolnak harmincan egy színpadon egy verseny keretében.
Azok kedvéért, akik nem láttak még ilyet vagy nem látnak bele ennyire a hastánc világába: igen, itt is képesek az emberek mindenféle majomságra, trendek követésére. Például, hasonlóan a gyerek szépségversenyekhez, 1,20 magas (alacsony) “felnőttnőutánzatokat” gyártani a saját gyerekükből, belehallucinálva a bájos pofikájukba, hogy így majd jól kielégíthetik a saját, meg nem fogant régi vágyaikat sikerről, hírnévről, szépségről, önmegvalósításról.
És hát eszembe jutott, hogy vannak nekem nagyon kedves barátnőim-kollegináim, akik igencsak apróként kezdték meg táncos útjukat, és rájuk egyáltalán nem így emlékszem. Sőt! Példamutatóan szerepeltek és dolgoztak mindig is, és működnek a mai napig. Úgy döntöttem, hogy megkérdezem őket is, hiszen a saját bőrükön tapasztalták meg, milyen gyerekként hastáncolni, annak minden örömével és bánatával együtt.
Elsőként következzen a magyar törzsi hastáncos élet egyik meghatározó művésznője, aki fiatal kora ellenére már számos rendezvényt szervezett, amelyekkel célja a táncos közösség összetartásának erősítése. Saját iskolát vezet, alkot, táncol….íme a Tóth Réka Annával készített interjú!
(Hogy ki lesz a második interjú alany? Az még maradjon titok egyelőre 😉 )
Hány éves korodban kezdted a hastáncot és miért választottad ezt a műfajt?
Őőőő. Olyan régen volt, hogy mindig belekavarodok eme számolási folyamatba. Kb. 5-6 éves kezdtem, szóval 12-13 éve. Igazából anyukám járt Mahastihoz hastáncolni, és amikor elment táborba, engem is vitt magával. Aztán én is beálltam, és teljesen beleszerettem a stílus mozgáskultúrájába, nyilvánvalóan teljesen mást érzékelve és felfogva, mint most. Tetszettek a csili-vili ruhák, a sminkelés, a csajoskodás, meg hogy valami igazán különlegesnek a lehetek a részese.
Réka, mint gyerek hastáncos
Mit szólt hozzá a családod, a szűkebb környezeted? Hogyan fogadták, hogy ilyen fiatalon hastáncolsz? Mivel kellett megküzdened?
Édesanyám mindig is támogatott maximális mértékben. A családom szerintem jól fogadta az egészet. A problémák iskola szinten voltak, mert nagyon sok osztálytársam, korombeli sztereotípiákra építve csúfolt az egész műfajjal. Nyilvánvalóan nem volt ez mindenkire igaz, de nagyon rosszul estek a beszólások anno. Nehéz volt nem meghallani és kiszűrni ezeket, de ezt is megtanultam idővel.
Gyerekcsoportban kezdtél vagy felnőttekkel? Milyen érzés volt felnőttekkel együtt táncolni, hogy viszonyultak hozzád?
Mahastinál, amikor klasszikust tanultam, akkor csoportban kezdtem. Szerintem elég nyitottak voltak, nem ért semmi megkülönböztetés, egy igazán összetartó és elfogadó csoport részesei voltunk. 🙂
A tanárodtól milyen instrukciókat, jó tanácsokat kaptál? Mit emelnél ki a táncos nevelésed szempontjából, amit más gyerektáncosokkal is szívesen megosztanál?
Amikor én kicsi voltam, a tanáraim a legnagyobb hangsúlyt arra fektették, hogy tök jó, hogy egy kislány hastáncol, de ne akarjunk Lolitát csinálni belőle, és őrizzük meg a gyermeki szépség természetes vonásait. Én mindig eltakaró ruhákban táncoltam, és a koreográfiák, amikben részt vettem, inkább aranyosak és bájosak voltak, pont ezek okán.
Kamaszként és hastáncosként hogyan élted meg azt a korszakot, hogy se gyerek, se felnőtt nem voltál, változásban volt minden benned és körülötted? Hogyan tudtad kifejezni magadat a táncban, zavart ez az időszak vagy inkább élvezted? A hastánc hogyan járult hozzá ehhez az átmenethez, az “új” női énkép kialakításához?
Én szerintem sosem voltam olyan lázadó típusú gyerek, így a tinédzser korszak sem viselt meg annyira. Nagyon sok önértékelési problémával küszködtem (mai napig is), inkább ez volt a problémáim főbb forrása, de volt egy olyan „eszköz” a kezemben, amivel az aktuális problémáim megoldhattam. És ez a tánc volt. Minden panaszomat vagy épp az örömömet a táncomba építettem, akár színpadon, akár itthon, és ez sok területen segített, mint pl. az önelfogadás, önmegismerés.
Bár nyilván, ez csak egy aprócska szeglet abból a végtelen hosszú és életfogytig tartó útból, de ebben a krízisekkel teli korszakban nagyon hasznos volt, hogy felfedeztem ezt magamban , és helyet tudtam adni neki, ezáltal meggátolva a minél több probléma kialakulását/továbbfejlődését.
A tánc adott egy plusz löketet, ami motivált. Emlékszem, hogy mindig arra vártam, hogy hazamehessek a suliból és tökéletesíthessek egy mozdulatot, vagy megnézzek ötvenezer videót a YouTube-on, vagy akár DVD-t, mert akkoriban még az is menő dolog volt. 🙂
Fotó: Dóra Tünde
Réka, a hastánc tanulmányaid elkezdése után pár évvel váltottál törzsi fúzióra. Bár sok videót nézek, sok táncost láttam már, de gyereket/kiskamaszt/kamaszt még nem nagyon rajtad kívül, aki törzsizett volna. Mesélnél egy kicsit arról, miért is volt speciális a helyzeted?
Speciális helyzetnek nem mondanám magamat, csak egyszerűen rátaláltam erre a stílusra, Téglás Kriszti, majd Virág Judit által, és úgy éreztem, hogy igen, ez vagyok én. Imádtam a klasszikus hastáncot is, de elég hamar kiütközött, hogy nem nagyon illek bele ebbe a képbe. Nagyon sokszor visszaidézem magamban azt, hogy milyen is volt először törzsi fúziós hastáncost látni, és szerintem életemben (és ez nem túlkapás) semmi nem gyakorolt rám akkora hatást, mint amikor megismertem a stílust. Ez a tipikus dramatic pillanat, amikor azt érzed, hogy végre megtaláltad önmagadat.
Igazából nagyon nehéz erre válaszolni, ha az én stílusomat nézzük. Talán egy vagy két fiatalabb kamasszal találkoztam, aki törzsizett, de ők is csak ismerkedés szintjén. Igazából gyerek/kamasz törzsisként elég rosszul esett sokszor, hogy a klasszikus hastáncot tanuló kislányok, vagy akár felnőtt táncosok kinéztek amiatt, mert egy teljesen más stílust táncolok. Versenyeken elég sokan rágalmaztak, hogy ez nem hastánc, mi ez a stílus, stb. Ezt elszomorítónak találom, mert a magyar hastáncos közösség alapvetően pici, és nem széthúzni kéne, főleg azért, mert valaki más stílusban táncol.
Egy ideig azt éreztem, hogy ez valami szitokszó, és nem lehet kimondani, hogy én törzsi fúziós hastáncos gyerekek, vagyok, mert már szemmel vernek. De sokan értékelték, mert nem találkoztak ilyennel, hogy egy kislány ebbe a stílusba kezd. Mondanom sem kell, nagyon megoszlottak mindig a vélemények, de én azt iszonyatosan jól eső dolognak éltem meg, hogy sokan kifejezetten támogatták, hogy van, aki elmer kezdeni gyerekként törzsizni, és milyen jó dolog ez. Ez a nyitottság iszonyatosan meghatározó volt számomra.
Nagyon korán elkezdtél már tanítani, szinte tényleg gyerekfejjel. Mesélnél arról, milyen volt felnőtteket instruálni, hogyan fogadtak téged? Mi volt benne a nehéz, a könnyű, a szép?
Hú, ez aztán nehéz kérdés. Nagyon döcögősen indult, mert a retorikai képességeim nem éppen szuperáltak. A legelején a korombelieket tanítottam, és megtanultam egy-két fortélyt, de azért sokkal egyszerűbb volt, mint amikor már tényleg felnőtt nőkkel dolgoztam. Még a mai napig is sokszor érzem problémásnak a koromat, mert félek az ítélkezéstől, hogy a korom alapján hozzák meg a döntést a szakmai tudásomról. Szerintem a tanítványaim kifejezetten jól fogadtak, segítettek sokszor, és tőlük is tanultam nagyon sokat. Az egészet sokkal nehezebb lett volna úgy abszolválni, ha egy nagyon kritikus társaság elé pottyanok, de hála istennek nem így történt.
Nehéz volt a közös hangnemet megtalálni, vagyis ennek az útját kitapogatni. Szerintem nagyon fontos hogy legyen egy alapvető jókedv, ami megszüntetni a feszültséget, főleg az első ismerkedős időszakban. Ennek a határa mindenkinél máshol van. És még itt kiemelhetnék ezer befolyásoló tényezőt. Hála istennek nem történt ilyen dolog velem, de ha valaki nagyon fiatal, annak is fenn áll a veszélye, hogy nem veszik komolyan. Mindenképpen kell egy adott határozottság, mert csak úgy fognak komolyan venni, és értékelni a te szakmai tudásodat, de (bár ez kortól független) tisztelettel kell bánni mindenkivel, akár tanárról, akár diákról van szó. Miközben tanítottam (és tanítok) is nagyon sok újdonságot tanulok meg vagy fejlesztek, értem itt pl. ezeket a témákat: anatómia, kreativitás, technikai felkészültség, problémamegoldó képesség, közösség összetartás stb.
Egy jó tanárnak muszáj fejlesztenie önmagát és a képességeit is. Illetve számomra a második legfontosabb dolog az volt, hogy sikerüljön kialakítanom egy igazán jó kapcsolatot a tanítványaimmal. Nem szeretem a normális, „hideg” tanár-diák kapcsolatokat, ezért is próbálok arra törekedni, hogy egytől-egyig a tanítványaim bízzanak bennem, és merjenek szólni, ha problémájuk van, vagy éppen olyan dologgal kapcsolatban, amiben a segítségükre lehetek. Én mindig is egy igazán összetartó, toleráns közösségről álmodtam, és úgy érzem, hogy ezt sikerült a tanítványaimmal kialakítanom. Ez a leggyönyörűbb az egészben. 🙂
Mi a véleményed a mai gyerekhastáncról? Hogyan festenéd le a mai “gyerekhastánc életet”, mi az átfogó véleményed?
Amióta nem versenyzek, én kiestem ezeknek a dolgoknak az információköréből, így nehéz véleményt formálnom, hisz általában csak felnőttekkel dolgozok együtt. Most muszáj lesz 8-9 éves tapasztalatokra támaszkodnom, de szerintem az a legfontosabb, hogy a gyerekeknek megfelelő tanárjuk legyen, aki pontosan tisztában van ennek a témának az „érzékenységével”. Aki ösztönzi, de kontrollálni tudja a gyerekeket. Volt sok negatív élményem anno, de nyilván nem ezekre kell alapozni a véleményemet. Viszont voltak olyanok, akik tündériek voltak, és zseniális előadást adtak, ami tökéletesen megfelelt a koruknak. Én erre összpontosítanék, és tök jó, hogy vannak itthon olyan tanárok, akik ezt az eszmerendszert közvetítik. 🙂
Vállalnál gyerek csoportot? Miért igen, miért nem?
Sokat gondolkoztam ezen. Nagyon szívesen tanítanék gyerekeket, de attól félek, hogy nem lenne rá érdeklődés. Véleményem szerint pedig ugyanúgy táncolhatnának gyerekek is törzsit, mint klasszikust. De ennek vannak hátráltató tényezői is, amik miatt nem látok rációt a dologban. A törzsi fúzió egy nagyon “fiatal” műfaj, és merem állítani, hogy az emberek 80%-ának fogalma sem sincs arról, mi fán terem ez a dolog. És ehhez következik a másik dolog, hogyha meglátnak egy törzsi táncost, nem tudják hova tenni. A hastáncról talán van fogalma az embereknek (sajnos akár sztereotípiákra is építkezve), de el tudják helyezni a gondolati szférájukban. A törzsi nem ilyen. A törzsi “fura”.
Akár tapasztalatból, akár sztorikból állíthatom, hogy a törzsire nagyon sokan azt hiszik, hogy “sátánista”, vagy nagyon okkult, sötét stb. Pedig nem erről van szó. Vannak fúziók, mint a gótikus, stb., amik elborultak lehetnek, igen, de a törzsi alapvetően nem sötét, csak misztikus. Megjegyzem, hogy egy csomó olyan dolog van a törzsiben, amivel a gyerekek is tudnának foglalatoskodni, és kiélni a fantáziájukat. Mi is szeretünk tematizálni, kiépíteni egy sztorit az egész performansznak. A gyerekek is megtehetnék ugyan ezt, mint ahogyan a klasszikusban is táncolnak ízisz szárnnyal, legyezőfátyollal stb. Nálunk is vannak eszközök, amik a különböző stílusokat jelentik. Nem ütközne szerintem határokba a dolog, mert azt gondolom, hogy a törzsi elég nyitott műfaj, ami nem korlátoz téged abban, hogy mit szeretnél előadni. Erre példa, hogy számtalan fúziós irányzat van a kabarétól kezdve az indiai fúziókon át a hip-hoppig. Nekem nagyon sokat segített az, hogy iszonyatosan sok álarcba bújhattam bele, a stílusok által. Jut eszembe egy példa, amikor még nagyon apró voltam, hogy mi Végh Adrienn duótársammal kabarét, viccesebb stílusú számokat táncoltunk, és egyáltalán nem volt túl szexuális, vagy okkult.
Nyilvánvalóan a zene, ruha és a megfelelő mozdulatok kiválasztásának triumvirátusa elengedhetetlen, főleg ha a kislányokról van szó. A törzsiben nagyon sok izomcsoportra szükség van, ezért ez a gyerekek izomzatának és testük flexibilitásának kialakításában segíthet. De én végtelenül boldog lennék, ha lennének itthon is törzsi “babák” mert szerintem olyan segítséget nyújthat a gyerekek számára a tánc, ami megkönnyítheti az életüket. Gondolok itt az önmagunk feltérképezésére, az empátia és tolerancia kitanulására, gyakorlatb ültetésére, stb. És mivel ez egy modern dolog, ha mi törzsi táncosok megöregszünk, ki lesz az utódunk, aki viszi tovább, fejleszti és formálja a stílusunkat? Mindenkinek szüksége van egy törzsre, akár milyen is az, és szerintem jó hatással lenne rájuk nagyon. Én is nagyon boldog lettem volna, ha anno más korombeliekkel együtt tudtunk volna alkotni, fellépni, fejlődni, táncolni. 🙂
Miért ajánlanád a kislányoknak a hastáncot és mit üzennél a szüleiknek, családjuknak?
Azt üzenném, hogy merjenek nyitottak lenni a “furább” dolgokra is, ha van rá potenciál. Tudom, hazabeszélek. Az orientális hastáncot is tanácsolom, de örülnék, ha a szülők nem elutasítanák a törzsit, hanem bíztatnák a kislányukat, hogy ha megtetszik nekik, akkor kezdjék el. Ne alapozzanak sztereotípiákra, mert nem igazak. Nézzenek utána a stílusoknak, ismerkedjenek meg a tanárokkal, és úgy hozzanak döntést. Meg kell találni a legjobban passzoló tanárt, aki megfelel az elvárásainknak, és lets go 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: