10 éves lettem! Táncos szülinapi gondolatok

Oh, csodás február 13.! Miért is vagy szívemnek oly’ kedves? Mi történt ezen a napon, ami miatt említést érdemelne? Nos, tudományos kutatásaim (Wikipédia) alátámasztják, hogy “Február 13. az év 44. napja a Gergely-naptár szerint. Az évből még 321 (szökőévekben 322) nap van hátra.” Szuper izgalmas, nemde? 😀

Jobban mondva ezen a napon már elkezdődik a Valentin napi konzum őrület. Minden sarkon szívecskés szirszarokat lehet kapni, a lakosság egyik fele nagy plüss mackókról vagy azok hiányáról ábrándozik, a másik fele hát…finoman szólva nem.

Ennek ellenére ez a nap számomra különleges, ugyanis szülinapozok. A sajátomat ünneplem, de nem a biológiait, hanem a hastáncosat.

Ezen a napon, pontosan 10 évvel ezelőtt, 2008. február 13-án mentem el életem első hastánc órájára!

Gondolkodtam is eleget az utóbbi egy hétben, hogy mégis miről írjak ezen alkalomból. Látok olyan ismerősöket, akik a 30., 40., akárhanyadik szülinapjuk alkalmából az elmúlt x év tapasztalati párlatát osztják meg az arra kíváncsiakkal, motiváló, csinos listába szedett slágvortok formájában. Vagy csinálhatnék egy kronológiai felsorolást, amiben magamat fényezem, hogy mennyi mindenen vagyok túl és milyen fasza volt ez a 10 év.

Az biztos, hogy mindenkinek hálás vagyok, aki idáig kísért az utamon. Tanároknak, táncos társaknak, belőlük lett barátoknak. Sőt, még azoknak is, akik negatív véleménnyel voltak, lesajnáltak, nem hittek bennem. Volt pároknak, akik úgy érezték, beleszólásuk van ebbe. Mindannyian visszatükrözték rám a saját erősségeimet, kételyeimet, amelyeket felismerve tudtam előre haladni ezen az úton.

Nincs kattogás…

Ezen a blogon elég sokféle formában és cikkben leírtam már, miért jó a hastánc, mit adott nekem, milyen kérdéseket vetett fel és válaszolt meg vagy hagyott nyitva. Ezeket nem szeretném ismételni, felesleges. Az a vicc, hogy nem is nagyon tudok gondolkodni ilyenekben. És talán ez a lényeg is, az egyik. Az, hogy ha táncolok, nem gondolkodok. Nincs kattogás, nem rágódok marhaságokon, csak ott vagyok, akkor a jelenben és a mozdulatban.

Belépek a terembe vagy felmegyek a színpadra és egy teljesen más közegbe kerülök automatikusan. Pláne, hogy tanárként feladatomnak érzem azt is, hogy aki eljön hozzám órára, legalább arra a 90 percre ne a melón pörögjön vagy a gyereken, hanem érezze jól magát, örüljön magának, a társaságnak, zenének, mozdulatoknak. Na ilyenkor totál luxus a felesleges gondolkodás.

A hastáncnak óriási ereje van

Azt hiszem, hatalmasabb, mint az egyén. Ez alatt a 10 év alatt láttam, ahogy gyökeresen megváltoztatott életeket érzelmileg, anyagilag, sok szempontból. Olyan indulatokat és reakciókat is képes kiváltani, amiről az ember azt gondolná, nem is lehetséges már 2018-ban. Mégis mi lehet ebben olyan ijesztő, hogy pl. a férfiak képesek megtiltani a párjuknak, hogy táncoljanak vagy fellépjenek? Arról ne is beszéljünk, hogy mi az, hogy felnőtt embernek egy másik meg merészel akármit is engedni vagy tiltani…

Mondok egy másik példát is, mielőtt belemennék a habzó szájú jogvédésbe 😀

Terápiás élményeim során volt szerencsém többször is a bennem élő gyereket megszólítani, leülni vele a régi házunk lépcsőjére, megölelgetni, megbeszélni vele az élet nagy dolgait. Mint ahogy minden kislány, ő is királykisasszony akart lenni. Aztán nem úgy alakult, sokáig. Úgy érzem, hogy neki a hastánc által ezt is megadhattam. Még mindig nehéz szívvel gondolok arra a kislányra, megérint a fájdalma, ugyanakkor már azt is érzem, hogy nem vigasztalhatatlan a bánata és egyre jobban érzi magát ott bent 🙂 Végre szép ruhákba bújhat, “kijátszhat” magából érzéseket egy védett, biztonságos közegben. És hiszem, hogy egy napon majd, amikor megint leülünk arra a bizonyos, nyári napsütésben felmelegedett régi betonlépcsőre, már nem görbe háttal, orrát a földig lógatva fog velem ülni, hanem egyenes derékkal és a szemében mosollyal.

A személyes tapasztalataimból kicsit kitágítva a látószöget, megfigyelhető az is a hastánc kapcsán, hogy nagyon jelentős és néha komoly, komor közéleti és politikai helyzeteket is teremt. Lépten-nyomon érkeznek hírek, amelyek arról tudósítanak, hogy hastáncosokat tartóztatnak le (!!!), mert nem megfelelő az öltözékük, ezt vagy azt csinálták, ami nem OK. Itt kitérnék egy friss interjúra, amit a cseh sztárral, Katerina Shereennel készítettem. Ő azt mondja, hogy nyugati hastáncosként tisztelnünk kell a kulturális hátteret, a forrásokat, és ezzel egyet is értek.

Van egy erős “fegyverkezés” a táncosok körében, sokan ki akarnak tűnni és ezt a tökéletes tánc tudás mellett már gyakran csak valamilyen extrém külsővel tudják elérni. Viszont nekem erről az is eszembe jut, mint a viccben szegény nyuszika, aki azért kapott taslit, mert volt rajta sapka aztán meg azért, mert nem. Tehát a problémám ezzel még csak nem is az, hogy “ex-has”, totál következetlenül dönt a “hastánc rendőrség”, hogy mit lehet az előadónak, meg mit nem, hanem az, hogy ezt megtehetik. Már megszoktam azt a gondolatot, hogy lenézik a hastáncosokat az arab országokban, viszont tagadhatatlan, hogy mindenki foglalkozik a hastánccal. Nyilván kontrollálni KELL a női szabadság ilyen intenzív megnyilvánulási formáját.

Elköteleződtem a hastánc mellett

Azt hiszem, ez a legfontosabb tanulságom ebből a 10 évből. Összekötöttem az életemet a hastánccal, a fellépő kosztümjeim a menyasszonyi ruháim, amikben ezt a frigyet ünneplem. Már nem akarom, hogy másképp legyen, de azért itt is, mint minden párkapcsolatban, megfordulnak az ember fejében kétségek. “Abbahagyom ezt az egészet!” “Elég volt, elegem van!” Csak ez nem ilyen egyszerű, sosem az. Nekem az a saját tapasztalatom, hogy nem az a lényeg, hogy sose forduljanak meg ilyen hűtlen gondolatok a fejemben, hanem az, hogy sose adjam fel a hastáncért való küzdelmet, a munkát, a kapcsolatot. Hiszem, hogy ez az utam, illetve valamilyen módon szerves része ennek a bizonyos nagy képnek, amiért most még jobban megéri hajtani, mint valaha!

Azért egy ilyen tortát elfogadnék 😀