Gondolkodtam egy ideig, hogy pontosan mire is használhatom ezt a blogot. Lévén, erősen a hastánchoz kapcsolódó témákról írok, meg hát a blog név sem kimondottan érthető félre. Jó, azért áthágtam már párszor a vélt vagy valós határokat, például azzal a bejegyzéssel, amiben a férfiak hastánchoz való viszonyát fejtegetem. Aki azt olvasta vagy egyáltalán a magvasabb postjaim feléig eljutott, az láthatja, hogy igencsak szeretem a lélektant, aki ismer, az tudja, hogy viszonylag régen járok az önismeret útján.
Éppen ezért szeretnék veletek megosztani egy gondolatkört, ami bár közvetlenül valóban nem kapcsolódik az orientális táncok világához, de közvetve nagyon is! Ez az én személyes történetem az emberi kapcsolataimról és az életkorom, élethelyzetem változásáról. Lehet ezzel egyetérteni vagy nem, megérteni vagy nem, minden esetre örülnék annak, ha mások is megosztanák velem a témához kapcsolódó gondolataikat, akik úgy érzik, fel merik vállalni őket nyilvánosan vagy akárcsak nálam. Én azt gondolom, hogy semmi sem ciki, de van ez alól kb. 3 kivétel sztori az életemből, amit akkor sem mesélek el senkinek, ha bambusz pöcköket szúrkálnának a körmeim alá. Ja, akkor de 😀
Jól van, íme, hadd szóljon!
Én azt mondanám, is-is. People pleasing, vagyis másoknak való megfelelés. Amikor is a people pleaser, a személy, aki csinálja, igazából akkor szabadul fel a szorongása alól, akkor önti el elégedettség, amikor úgy érzi és azt a visszajelzést is kapja, hogy megtette azt, amit mások elvárnak olyan módon, mértékben, időben (további opcionális dimenziók adhatóak hozzá a témához). Itt lényeges kiemelni a szorongást. Ez nemcsak pusztán félelem, hogy jajj, mi lesz, ha mások nem szeretnek vagy nem fogadnak el, hanem az őrlődés, ami egyrészt szerintem egy passzív, befelé vezetett méreg csöpögtetés, másrészt pedig arra sarkallhat, hogy a félelemtől való félelmünkben olyan hülyeségeket csináljunk, ami a legkevésbé nekünk jó.
Persze már látom magam előtt a kommenteket, hogy “Jajj, de hát miért kell ezt tenni? Légy, aki vagy!”, meg hogy “Én aztán sose tennék ilyet!”, na meg a “Ennek semmi értelme, ezt te is tudod!”. Ilyenkor nyugszom meg, hogy mégse cseszhetjük, nem jön el az apokalipszis, mert ennyi okos ember van a Földön 😀 Jó csak ironizálok, viszont azt is értem, hogy kívülről egy illogikus viselkedés tényleg így hat. A legnehezebb megérteni egy ilyen vagy hasonló helyzetben levő esetében azt, hogy azért tűnik logikátlannak, mert ilyenkor őt a számára ismeretlen, belső motivációk hajtják. Na ez a people pleaserek esetében furán hangozhat, mert miért lenne belső kényszer a kifelé való megfelelés.
A belső kényszer ott van, valamiért kialakult, de nem azok miatt az emberek miatt, akik éppen most, a jelenben ezt kiváltják. Mert ők a reflexet csak kiváltják! És szerintem ezt lenne nagyon fontos megérteni első körben. A képlet egyszerű: aki valamilyen módon (akár így) szivatja magát, ott rejtett dolgok vannak a háttérben.
Ez csak egy észrevétel. Attól még szerethetem magam, hogy people pleaser vagyok, csak éppen megnehezítem a saját mindennapjaimat. Kérdezhetitek, hogy na jó, tegyük fel, hogy a másoknak való megfelelés valahogy a személy belső magját károsítja, de ha ebből előnye származik, jól játszik, akkor az miért is ártalmas a személyre nézve. Éppen akkor, instant módon egyáltalán nem biztos, hogy ártalmas. Sőt, in flagranti kimondottan gyümölcsöző, és, ahogy az elején is említettem, elvárt, jutalmazott, favorizált. Csak mi van akkor, ha az ember lánya egy szép napon felébred és nem érti, miért ingerült, ha X-et vagy Y-t kell látnia vagy már megint abban a szituban van, de már többé nem szórakoztató, hanem nyűgös, terhes, megalázó, stb?
Most nyers leszek: az ember az az állat, amelyik olyan szinten képes megerőszakolni magát, olyan mesterien tud hazudni magának, hogy tényleg elhiszi, hogy ő akarja a lompost. Aztán meg nem érti, miért gondolja egy idő után mindenkről, hogy micsoda szar arc és azt sem, hogy miért köpné magát legszívesebben képen néha.
Elérkeztünk a felvezető után oda, hogy összekapcsoljam a hastáncot a témámmal. Gyerekként és kamaszként úgy kerültem a lányokkal való barátkozást, mint ördög a szentelt vizet. Sőt, azt gondoltam, hogy a lányok egyszerűen hülyék, csak én vagyok helikopter. Rövid haj, vad mondatok és gesztusok, fiú haverok. NYILVÁN nem véletlenül menekültem a lány barátságok elől. Ennek hosszú a sora, majd egyszer azt is elmesélem. Na de jött a hastánc, és sok szempontból megmentett. És hozott nekem egy szép feladatot is: női közösségbe integrálódás, női barátságok kialakítása. És tanárként, valamint kezdő tánciskola alapítóként pluszba jön a női közösség kialakítása, fenntartása is.
A húszas éveim elején kezdtem el hastáncolni. Akkor még annyira sem értettem és éreztem magamat, mint most. Ennek már 10 éve és nyugodtan elhihetitek, amikor valaki azt mondja, hogy 30 körül/után minden megváltozik. Mert megváltozik! A tanító mesterem, már ha nevezhetem őt így, ha lehet, szavai szerint 30 éves korig fejeződik be a tapasztalatok gyűjtése, majd onnan indul a tapasztalati kör feldolgozása és az a folyamat, amely során ténylegesen azzá válhatunk, akik vagyunk, önmagunk sokkal jobb verziója lehetünk. Igaz, hogy még csak 32 éves vagyok, de már érzem, hogy az utóbbi 5 év (nekem a nagy változás 27 körül kezdődött) úgy átformált minden szintemen, amiről álmodni sem mertem korábban.
Mindig is aktív voltam kifelé. És aktívan lázadtam, aktívan közvetítettem kifele indulatokat, mert csak abból az energiából tudtam megszponzorálni az elmozdulást. Nem elvárt és nem jó szemmel nézett tulajdonság egy nőtől, de a legkevésbé sem érdekel.
Ez kellett a minőségi váltáshoz. Ez kellett ahhoz, hogy ahelyett, hogy sajnálnám vagy képen akarnám köpni magamat, szépen-lassan átmehessek abba, hogy számomra világos és tiszta alapokon létesíthessek kapcsolatot az emberekkel. Viszont ez kihatással volt a régebbi kapcsolataimra. A lázadás, az indulat széttépett sokat. Ki nézi jó szemmel, ha már nem akarod magadtól, automatikusan kielégíteni az igényeiket? Vagy azt, ha a képébe vágsz dolgokat? Nyilván senki!
Ezt tettem. Behódoltam, igényeket elégítettem ki, hajlott háttal, lesütött tekintettel, jutalom falat reményében, sokáig. Aztán ez változott, változik. És én tök megértem, hogy az emberek körülöttem nem értik a reakcióimat, nem értenek. És őszintén szólva, nem is érdekli őket, mi miért történik, csak az outputot sérelmezik, azt, amit kapnak ebből az egészből. Mert az sokszor sértő. Sértő a szóhasználat, az érzés, sértő, ha az ember ki akar lépni az adott játszmából, ami persze addig komfortos volt mindenkinek, aki benne volt.
A people pleaser mintám felismerése és az ezen való dolgozás megnehezítette többek között a rendszeres fellépési lehetőségeim megteremtését is. Miért? Vannak ugye ezek az arab helyek, kávézók, éttermek, ahol igenis elvárják egy nőtől ezt a viselkedési formát. Persze nagyon okos tanács, hogy akkor csak csináljak úgy, mintha úgy csinálnék. De őszintén? Semmi kedvem. Inkább hagyok helyet olyan lehetőségeknek, ahol így is kellek 🙂
A társas kapcsolataim terén egyelőre a semmi és a valami határán tartózkodom. Itt tartok most, de legalább ezt már tudom. És azt is tudom magamról, hogy annak ellenére, hogy ilyen szörnyetegnek tűnök, nem vagyok az. Egyre inább tudom, milyen vagyok és ki vagyok, és ha meg tudom magamnak engedni, hogy megmutassam, akkor láthatja bárki.
Nem állítom, hogy végeztem a magammal való munkával. Valószínűleg sosem fogok. Érzem a változást, hogy mindig jobb egy picivel és ez a lényeg. A változástól nem mindig azt kapom, amit előre szeretnék, sőt, általában nem azt kapom. Minden esetre megdicsérhetem magamat, mert ehhez bátorság kell.
Ezt a sztorit is azért írtam le, hogy esetleg, aki hasonló cipőben jár vagy épp készül felvenni vagy már a fűzőt köti gondterhelten, azt talán megnyugtassam egy kicsit, hogy “Nyugi! Jól csinálod. Nem baj, ha most még nyers vagy, leszel majd lágyabb.”. Mert igenis leszel. Ha meg esetleg ismersz valakit, akinek segíthet ez a bejegyzés vagy csak jól szórakozna rajta, küldd el neki bátran 😉