Múlt szombaton, a Tahmina versenyen beszélgettem Hahn Celesztinával, a Cellidance Hastánciskola vezetőjével. Van köztünk majd’ 10 év, de se külsőleg, se belsőleg nem érzékelhető nagyon a különbség. Nem mintha az a tízes olyan rohadt sok lenne 😀 Celli egy laza csaj, akiben egyszerre van vagányság és az élettapasztalattal megszerzett szeretetteljes attitűd. Egy dologban viszont nagyon is mások vagyunk: Celli ugyanis amellett, hogy professzionális hastáncos és hastánc oktató, vérprofi anyuka három “fenevaddal”, ahogy ő szokta nevezni a gyerekeit.
Emlékszem, anyukám három tesómat meg engem menedzselt egyedülálló anyaként, falun, ami azért sok szempontból nagyon nem volt egyszerű. Celli viszi a hastánc iskoláját, a három gyereket, van egy párja, meg a jó ég tudja, mi mindent csinálhat még ezek mellett. Azt kell, hogy mondjam, meghajlok minden édesanya előtt, aki ilyen mesterien képes egyszerre 100 tányért pörgetni HOSSZÚ ÉVEKEN KERESZTÜL!
Éppen ezért arra gondoltam, megkérem, írja le röviden a saját sztoriját. Honnan indult, hogy jutott el ide. Az írása kellemes és szellemes, olvasni csupa öröm, emellett nagyon nyíltan és őszintén mesél a testéről, a testével való kapcsolatáról, a tánc iránti szerelméről és arról, ezek hogyan változtak az évek során. Nekem ő abszolút hastáncos édesanya példakép, remélem, én is ilyesmi leszek majd 🙂
A kezdetek
2001-ben, 23 éves gondtalan szingli nőként kezdtem el hastáncolni. Hamar kiderült, hogy fog ez menni, eszeveszett módon magával sodort a hastánc-szenvedély, a csillogás, a ruhák, az egész csajos-királylányos feeling és én, aki titokban, világ életemben Disney-hercegnőnek készültem – mindig, mindenhol hastáncoltam, gyakoroltam. Túl hamar (kb. 1 év után) kezdtem egy csoporttal foglalkozni, akkori tanárnőm hatására sodródtam bele a tanításba. Utólag visszagondolva ez nonszensz volt, de akkor nem éreztem, hogy ez micsoda felelősség. Első gyermekem 2005-ben született, ebben az évben indítottam el a Cellidance hastánciskolát is és kezdtem járni a TF-en akkor induló hastánc oktatói és sportoktató suliba.
Celli és Mahmoud Reda, a LEGENDA
Visszatérve a hastáncos karrierem lánykori szakaszára: sokat jártam fellépni, versenyekre, rendezvényekre haknizni, még éttermekben is táncoltam néha. Egy biztos: minden jelentősebb hastáncos megmozduláson ott voltam. Megismerték a nevem a szakmában – ekkor még kiforratlan, de tehetséges hastáncos voltam. 2003-2004 lehetett, amikor elkezdtek a hazai táncosok Egyiptomba járni az Ahlan wa Sahlan fesztiválra, én pedig 2004 tavaszán lettem várandós az első gyerekkel. Még nem terveztünk babát a férjemmel, így ez nagy meglepetés volt, de örültünk neki. Itt ugrott a nemzetközi karrier lehetősége azt hiszem, de ebben akkor nem is gondolkoztam.
Egy dolgot tudtam biztosan…
…hogy a tanítást, a táncot és ezzel együtt önmagamat sem vagyok hajlandó feladni a gyerekszülés oltárán. Ekkor két csoportom volt, az egyiket átadtam egy kolléganőmnek, a másikat vittem kb. 8 hónapig. Szerencsére nagyon jól viseltem mindhárom terhességet, úgyhogy nem is volt kérdés, hogy folytatni fogom. Igen ám, de azzal nem számoltam, hogy elkezdődik egy enyhe tudathasadásos állapot azzal együtt, hogy anyává váltam. Az első gyerek születése nem volt könnyű, végül sürgősségi császármetszésbe torkollott az általam elképzelt mosolygós-dobszólóra táncolva szülés, és emiatt elég nehézkesen gyógyultam. Fél éves volt a kisfiam, amikor újra kezdtem. Az egyik felem imádta a babapúder illatú, nyálasan gügyögős, tökéletes, puha és dundi csecsemővel való szerelemittas napokat, másik felem pedig ketrecbe zárt vadként vágyott vissza a flitterek, keleti ritmusok és a hastánc világába.
Béreltem egy tánctermet közel a lakásunkhoz és meghirdettem különféle fórumokon, hogy itt kérem, hastánc csoport fog indulni. Jöttek is a lányok, a nők, megtöltöttük a termet. Táncoltunk és élveztük. Akadt fellépés is, voltak lelkes tanítványok is. És talán ekkor vált világossá számomra, még ha minden óra előtt és után kínzó lelkiismeret-furdalás gyötört is, hogy a gyereket lepasszoltam, mert „milyen anya az ilyen?”, hogy én nem tudok és nem is vagyok hajlandó hastánc nélkül élni! Imádtam! Imádok szervezkedni, koreografálni, ruhákat kitalálni, emberekkel bánni, ráérezni kivel, hogy kell és lehet megtalálni a hangot,szólni pár jó szót hozzájuk, ha épp arra van szükség. Először csak heti egyszer jártam el, majd kétszer, aztán már hipp hopp négyszer is. De mellette eszméletlen energiákat fektettem a gyerekezésbe is, aki ebbe nőtt bele, nem volt hiszti, ha elmentem két-három órára, tudta, hogy visszajövök.
Visszatértem a fellépésekhez és a versenyzéshez is. Értem el sikereket egyéniben, de csoportban is (Ruben’s Dream – hastáncos életem egyik legviccesebb és legklasszabb időszaka volt, életre szóló barátságokkal). Közben ment a tanítás is két-három helyszínen.
Építkezni kezdtünk
Jött a második gyerek és megépült a saját tánctermem is (itthon), de külön emeleten. 2007 ősze óta ugyanazon a helyen működik az én kis ékszerdobozom, a Cellidance Hastánciskola! Tudtam, hogy a második babavárást még több tánccal képzelem és szülés után még hamarabb vissza szeretnék jönni. Két héttel a második gyerek születése előtt még Mahmoud Reda workshopján táncoltam…jó jó, bevallom, hogy nem volt könnyű, de annál katartikusabb élmény volt! Programozott császármetszéssel szültem, és minden annyira könnyen ment, öt héttel a császár után már újra tanítottam. 😀 Visszagondolva minderre, nagyon hardcore mami voltam. 😀 A tanítványok nem hagytak el egyébként, ez nagyon érdekes, igaz, szerveztem mindig helyettesítést.
Ami érdekes, hogy én nem vagyok az a típus, aki viszi magával a gyerekeit órára. Isten őrizz! Ez az ÉN időm! Az én munkám! Az én szórakozásom! És ha a gyerekeim velem vannak amikor hastáncolok, akkor a fele szívem, az egyik fülem, a figyelmem fele ösztönösen az övék. Ezt nem akartam. Mindig csodáltam, hogy vannak nők, akik kendőben magukra kötik a bébit és szimbiózisban nyolcasoznak végig egy órát! Őszinte csodálatom nekik!Bevallom, én az a fajta bella mamma vagyok, aki a büfiztetés, szoptatás, ringatás, pelusozás, pürésítés, éneklés, mondókázás és kisautó tologatás Bermuda háromszögén túl az én saját, minőségi szabadidőmet akartam és még mindig akarom, amikor is gyerek nélkül hódolhatok saját örömömre az én drága hobbiból lett hivatásomnak, a hastáncnak.
És mielőtt kiírnánk, hogy HAPPY END, második fiam születése után két hónappal kiderült, hogy újra babát várok…reakcióim: agyfagyás, szemhéj ugrálás, szívritmus zavarok, hisztériás rohamok…”és most mi lesz???” felkiáltások. De végül elfogadtam a helyzetet, így jár aki gyakran üzekedik – gondoltam, jöjjön a baba! Imádom egyébként a gyerekeimet! És meg is született a harmadik gyerek.
KISLÁNY!
A fogamat majdnem otthagytam a műtőasztalon, de megérte! Tökéletes volt és gyönyörű! Én pedig, bár sosem voltam vékony, de a három gyerek után itt álltam kötényhassal, integető izommal a karomon, narancsbőrös fenékkel, visszerekkel, 24 kiló plusz súllyal, kialvatlanul, nyúzottan, két kézzel, füllel, lábbal egy szívvel és három gyerekkel! Az biztos volt, hogy ahogy a fájdalmaimon túl leszek, azonnal újra tanítok, táncolok, ez lelki szükséglet volt! De nagyon nehéz időszak volt. 4,5 éves,11 hónapos és egy újszülött gyerekkel. Mindhárom engem akart, állandóan helyt KELLETT állnom, életkoruknak megfelelő szinten elhalmozni szeretettel, figyelemmel, szórakoztatóműsort, étkezést és ellátást kellett biztosítani. Közben ott az ember házassága, a gyerekek miatti mókuskeréktől romokban…hazudnék, ha azt mondanám, hogy felhőtlenül kiegyensúlyozott voltam.
A hastáncos közösségben lehettem önmagam, tudtam beszélni felnőtt emberekkel, jó zenékre mozogtunk és a tanítás segített, hogy agyilag se legyek teljesen zokni. Készülni kellett az órákra, koreográfiát írni, zenéket válogatni, és még ami ezzel jár. Nálam ez leginkább éjszaka működött, sokszor még most is éjszakába nyúlón dolgozom, mert ha a gyerekeimmel vagyok nem is lehet és nem is akarok dolgozni, ha nem muszáj. Most, hogy iskolába jár mindenki (szinte hihetetlen, hurrááá), mintha visszakaptam volna a fele életem, most kezdem behozni azt az idő-deficitet, amit tizenkét év alatt összehoztam.
Eredetileg könyvelő voltam, de már amellett is hastáncoltam és tanítottam. A cég ahol dolgoztam, visszavett dolgozni a három gyerek megszületése után 20 órában, heti három nap, még abban is rugalmasak voltak, hogy járhattam REGGEL HATRA!!!!! dolgozni. Hát ez szuper! Másfél év után úgy éreztem, hogy ebbe bele fogok dögleni. Bár bírom a strapát, de a munka, a hastánc tanítás és három icipici gyerek még nekem is túl sok volt. Leültem a férjemmel beszélni és nagyjából kész tények elé állítottam. A táncot választottam, felmondtam a munkahelyemen. Indoklás: Ha csak a tánccal foglalkozhatok (meg a gyerekekkel ugye), akkor szabadabb, kreatívabb, ezáltal boldogabb leszek, az időmet én osztom be, téli szünet, nyári szünet szabad, ha akarom! Szuper! 😀 Viszont nem fix a fizetés, magadnak kell kitermelni a költségeket és ha beteg vagy, sem fizetnek, de amúgy sem milliomos, hanem csak kiegyensúlyozott szeretnék lenni. Úgyhogy megéri! Így eljutottunk oda, ahol most vagyok:
Csodálatos, lassan de biztosan önállósodó gyerekeim vannak, imádom őket – igaz nem egyszerű velük, de ennek is megvan a szépsége. Tudják, hogy az anyjuknak hivatás, szerelem a hastánc, elfogadnak, támogatnak, értékelnek. Simogató érzés! Itt a tánciskola, fantasztikus, jó fej tanítványokkal, szépen fejlődnek, isteni a közösség. Mit is kívánhatnék még?
- Vékonyabb combot, feszesebb bőrt, kevesebb ráncot? Több pénzt? Nagyobb hírnevet a szakmában?
- Igeeeen! – Kiáltja az egyik felem.
A másik felem pedig megelégszik azzal, hogy bár a nagycsalád áldozattal és sok-sok lemondással jár, mégis a saját utamat járhatom – mindennapjaim része a zene, a tánc, a kreatív alkotás, Magyarországon ismerik a nevem a szakmában, vannak tanítványaim, akik szeretnek és akikkel jó együtt lenni. Igazán szerencsés vagyok!
Fiatal lány, gyerekes anyuka
Azok a tanítványok, akik fiatal lányként, vagy még anyává válás előtt kerülnek a csoportba, egészen mások, mint akik már anyák. Ők szabadabbak, inkább kívánkoznak fellépni (még nincsenek egy új élet kihordásának nyomai a testükön és jobban ráérnek). Bár szeretnek járni, könnyebben lemondanak más program, esetleg randi miatt egy-egy óráról.
Akik babát várnak, de már hastáncoltak, ők a babavárás ideje alatt is valameddig táncolnak, ameddig jól esik nekik és bírják, majd igyekeznek visszatérni amilyen hamar csak lehet, szülés után. Általában ez 2-4 hónap.
Akiknek még kicsi a gyerekük, jellemzően ki nem hagynák az órát, nekik szerintem lelki szükséglet is kiszakadni az otthoni gügyögős babaillatból. Óra után eszeveszetten rohannak, hogy a vacsizást, fürdetést le ne késsék. Szoptatós anyukák óra végére tejtől duzzadó mellel rohannak a babához, fellépő melltartójuk némi preparációt igényel.. 🙂
A kisiskolások anyukáinak közbe jöhet szülői, anyák napja, más sulis programok, edzésre rohanás, stb…
Akiknek nagy gyereke van, ők újra szabadabbak, már nincs olyan nagy szüksége a gyereknek az állandó anyai jelenlétre, megint csak lelkesen járnak, akár fellépnek, újra megtalálják sok éve szunnyadó nőiességüket.
Akik hastáncolnak és még nem anyukák, nekik üzenem, hogy nyugodtan szüljetek, a tánc örömét nem veheti el tőletek senki, így abbahagyni, lemondani róla biztos nem kell.
Akik pedig hastáncolnak és már anyukák, nem biztos, hogy mindent ugyanúgy csinálunk, de biztos ismerős ez a kettősség érzés a Hastáncosnő és az Anya vonatkozásában. Mindkettő bennünk él!
***
Köszönöm, hogy elolvastad az írásomat! Ha tetszett, like-old és oszd meg másokkal is!
Szemezgess kedvedre az ajánlóból, olvasd el a többi postomat is 🙂
Kattints a képre és csatlakozz Facebook oldalamhoz, ahova mindig kiteszem a friss postokat, de ezek mellett videókat, képeket, egyéb gondolatokat is találsz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: