Amikor tervezgettem a post témáimat és leírtam ezt a címet, magam is meglepődtem azon, hogy egyrészt felmerült bennem ez az ellentétpár, másrészt, hogy ezt ilyen lazán le tudtam írni. Na mármost az első megfigyelés annyira nem ördögtől való, hiszen poláris világban létezünk, ami kb. azt jelenti egy plasztikus példán szemléltetve, hogy ha az ember lánya azt ordítja annak a szemét disznónak a pofájába, hogy “Utállak te rohadék!”, akkor igazából azért nyüszít utána kínjában, mert még mindig szereti. Tehát akit képesek vagyunk szeretni, azt képesek vagyunk utálni is. Miért ne lehetne ez így egy hobbival/szakmával/hivatással is? És miért is ne írhatnék arról, hogy néha szívből tudom utálni ezt az egészet? Tudnám egyáltalán szívből szeretni, ha néha ne lenne ordíthatnékom miatta?
Lévén, a hastánc nemcsak gimnasztika, így aligha lehetne magára a mozgásra haragudni. “Mekkora faszság ez a csípő nyolcas!” vagy “Azt is agyon kellett volna csapni, aki az izolációt kitalálta!” Amúgy van olyan, aki zsigeri szinten haragszik a rázásra például? Na és olyan létezik, hogy mondjuk “Jujj, de jó, másnap reggelig tudnék forogni!”?
Nyilván, ami nem megy vagy nehéz, azt hajlamosak vagyunk kicsit utálni. Na de az a mozdulat hibája? Vagy ha mondjuk tök jó masszázs érzés egy test hullám, annak is ezt a hatását szeretjük. Vagy ha jól áll egy mozdulat videón/fényképen, akkor azt szeretjük, hogy jól nézünk ki általa.
Adjunk hozzá a mozdulatokhoz tehát egy kis
és tádáááám, kész is a két lista!
Elsősorban a tánc örömét. Minden emberbe ösztön szinten van kódolva a tánc, a ritmus, a zene és az ének, még akkor is ha tagadják. Ezzel én is így vagyok. Kedvenc otthoni elfoglaltságom a hangosan ordibálós éneklés és segg rázás mosogatás közben.
Szeretek mozogni. Amióta rájöttem 11-12 éve, hogy mozogni jó, azóta az életem szerves részévé vált. Most jelenleg egyébként a tánc és a jóga a favoritok.
Szeretek koreografálni. Szerencsére már egészen a kezdetektől csináltam, játékos feladatokkal bírt rá első tanárom, ezért nagyon hálás vagyok neki azóta is! Szeretem belefolyatni a kreativitásomat mozdulatokba és szívesen csinálok magamnak és másoknak is koreókat.
Eléggé exhibicionista vagyok, ezért nemcsak, hogy szeretem, de számomra létfontosságú az, hogy szerepeljek. Ez van 😀
Szeretem a sminket-hajat-beöltözősdit. Ilyenkor valaki más lehetek és egyszerre igazán önmagam is.
Szeretem a szép ruhákat és mivel én is készítek fellépő szettet meg gyakorlós ruhákat is, az alkotás öröme is jelen van.
Ex-zenészként kezdettől fogva nagy érdeklődéssel fordultam a keleti zenék felé. Mindig is lenyűgözött a barokkos szerkezetük, és csodáltam azt a virtuozitást, amit bele tudnak rakni az arab zenészek.
A hastánc szeretete az alap, amin új barátságok, összetartó közösségek jönnek létre, vagy éppen az ember “ellenségeket”, irigyeket szerez. Én ezt is szeretem benne.
Leginkább talán azt, hogy ítéltetek általa. Régebben persze sokkal jobban zavart a dolog, mostmár szinte egyáltalán nem. Régen nagyon a szívemre vettem az olyan felfogást, hogy “Minden hastáncosnő kurva!”, meg a rakás lesajnálást, ami ehhez az alapvetően nyugati szemszögből amatőr tánc műfajjal jár. De ezek mellett pedig az, hogy valaki kiáll és megmutatja magát másoknak egy viszonylag sérülékeny helyzetben, amikor is kiteszi a szívét a közönség elé, na az egy ideális projekciós felület másoknak. Vagyis sokan sok mindent tudnak ilyenkor az emberek gondolni a saját belső pozitív vagy negatív motivációik miatt. Ami vagy összeakad az enyémmel vagy nem. Előbbi akkor baj, ha ebbe beleélem magam, utóbbi meg nyilván nem.
Utálom, hogy sokszor nagyon felszínes az egész és rohadt sok az ego. Csillogás, Facebook meg insta postok, filterek és flitterek, “én-én-én, én vagyok a legjobb, csak engem nézz”. Mindenkivel le kell fotózkodni egy eseményen/fesztiválon, mert csak akkor ér valamit az ember – ez már kötelező jellegű dokumentáció, rühellem egyszerűen. Nekem az ér valamit, ha valakihez odamehetek, szívből megköszönhetem, hogy átadta nekem a tudását vagy hogy megérintett, ahogy táncolt. Ez a legértékesebb, amit adhatok.
Régebben sokszor utáltam magam a hastánc miatt. Hogy ezt nem tudom így vagy úgy megcsinálni, milyen szarul táncolok ezen meg azon a videón, hogy nézek ki, miért nem tartok már itt meg ott stb. Ez persze mind belső bizonytalanság meg önbizalom hiány. Megjegyzem, azt vettem észre, hogy rengeteg bizonytalan ember fordul előadóművészetek felé, nyilván nem véletlenül. Ez lehet azonban egy erős tanulási és gyógyulási folyamat, de nagyon bele is lehet bukni és önmarcangolásba fordulhat az egész.
Utálom, hogy az arab kultúrában a nő nem is ember, csak egy másodlagos szereplő, egy bio díszlet, aki gyereket szül meg díszítés a p*** körül, háztartási alkalmazott. Akárhogy is forgatom és akármennyire is rühellem a sztereotípiákat, ezt az egyet igaznak érzem. Sok esetben persze számos hastánc stílusban számos tanártól azt tanulhatjuk, hogy a nők erősek és ezt hogyan fejezhetik ki a tánc által. Ez egészen addig szép és jó, amíg mondjuk nem kell egyezkedni egy arab étterem tulajdonossal vagy szervezővel például 😀
…az jön le, hogy a szerethető dolgok nekem eléggé egyértelműek, az utálatos dolgok pedig hosszabb magyarázatra szorulnak. Leginkább azért, mert a felsoroltak számomra problémásak csak.Van, aki szeret napi 500 képet feltölteni magáról vagy van, akinek komfortos az alárendelt szerepkör. Ha le akarnám egyszerűsíteni az én szemszögemet, akkor azt mondanám, hogy amit szeretek, az szórakoztat, éltet, boldoggá tesz, amit nem szeretek, abból pedig elég sokat tanulok magamról, arról, hogyan viszonyulok végső soron saját magamhoz, mennyire szeretem magamat. Emiatt az “utálom listáért” legalább olyan hálás vagyok, mint a “szeretem listáért”!
***
Köszönöm, hogy elolvastad az írásomat! Ha tetszett, like-old és oszd meg másokkal is!
Szemezgess kedvedre az ajánlóból, olvasd el a többi postomat is 🙂
Kattints a képre és csatlakozz Facebook oldalamhoz, ahova mindig kiteszem a friss postokat, de ezek mellett videókat, képeket, egyéb gondolatokat is találsz.