Mivel általában nagyon ambiciózusan ugrok neki mindennek, így már szerény egy hónap hastánc tanulás után úgy voltam vele, hogy mit nekem egy fellépés, kutyafaszafüle. Még hogy izgulás? Haggyáááá’ olyan első fellépő leszek, amilyet a világ nem hordott még a hátán. Lelkem színpompás titkos kertjében számtalanszor lejátszottam az alábbi jelenetet…
Aznap reggel madárcsicsergésre ébredek, az udvaron harmatcseppek gördülnek le a fűszálakon, mint kacagva csúszdázó tündérkék. Szívemben ünnep, lelkemben béke. A család csillogó szemmel csodál engem, a NŐT. A színpadi sminkemet röpke 30 perc alatt rakom fel, a ruhám csodálatos, kihangsúlyozza mozdulataim eleganciáját. Az öltözőben nevetgélünk, tréfálkozunk a csajokkal. A performansz tökéletes, vastaps kíséretében libbenünk le a színpadról. Az öltözőben összeborulunk és eksztatikus hangulatban tapasztaljuk, hogy bizony, immáron beavatott táncosként kizárólag púderes babapopsi szagút vagyunk képesek izzadni.
A valóság persze az, hogy az idegtől nem aludtam semmit, rohadt nagy karikás szemmel bámultam bele a tükörbe, amiben a szokásosnál is dagadtabbnak láttam magamat. A tenyérizzadás és kézremegés következtében pedig egyből belekerültem egy virtuális valóság szimulátorba, ahol az volt a feladat, hogy egy ócskafos lepukkant, de százzal repesztő vonaton fessem ki az arcomat egy olyan smink készlettel, amit előző este valami gonosz manók vazelinbe mártogattak. A sminkem nem kicsit lett röhejes, a barátom meg valahogy túl nagyot vigyorgott rám, amikor meglátott…
“Ez a rohadt ruha meg miért vág be ennyire?” Az összképet szemlélve, úgy éreztem magam, mint egy csörgő bohóc. A színpadon meg sem mertem mozdulni és persze, hogy megint AZT a részt felejtettem el! Anyám az előadás után csak annyit mondott, hogy “Jaaaajjj miért nem mosolyogtál? Olyan szép vagy, ha mosolyogsz!” Azért, mert egy zabszem se fért már a…szoknya alá és úgyis valami ilyesmi sült volna ki belőle.
Azért a valóságban fele ekkora a dráma, sőt. Miért? Mert kb. mindenki így érez vagy hasonló dolgokkal küzd, aki valaha is átesett élete első színpadi előadásán. Egy jó tanár, jó csapat, jó közönség azonban végig tudja úgy asszisztálni ezeket a halál közeli élményeket, hogy pár év elteltével már egymás vállát veregetve tudjatok röhögni az emlékeken.
***
Köszönöm, hogy elolvastad az írásomat! Ha tetszett, like-old és oszd meg másokkal is!
Szemezgess kedvedre az ajánlóból, olvasd el a többi postomat is 🙂
Kattints a képre és csatlakozz Facebook oldalamhoz, ahova mindig kiteszem a friss postokat, de ezek mellett videókat, képeket, egyéb gondolatokat is találsz.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: