Első hastánc órám története

A mai napig kellemes nosztalgiával tölt el, ha a kezdő hastáncos éveimre gondolok. Zsigerig hat az émelyítő izgatottság ilyenkor, ez a helyzet. Nem tudom miért, és azt sem, hogy miért intenzívebb, mint mondjuk a közelgő fellépések, projektek gondolata. Talán azért, mert az idő mindent megszépít és kiszínez. Talán mert akkor még naiv kis csibe voltam ebben az orientális tyúkudvarban…

Az első táncórámon 2008. februárjában vettem részt. Mivel egész életemben tiszta stréber voltam, most is megtettem mindent azért, hogy a lehető legfelkészültebben érkezzek már az első órára. Akkoriban a magyar nagyközönség épphogy kezdte megismerni a YouTube-ot meg kitanulni a torrentezést. Így került a birtokomba a Bellydance Superstars párizsi fellépésén készült videó, amit kitágult pupillákkal bámultam és azt éreztem közben, hogy egy teljesen új univerzum tárul ki előttem. A mágikus barátnői közösség határtalan birodalma, ahol rázókendős unikronisok legelnek a mezőkön, vízipipa erdők nőnek és a napocska is dob szóra kél. Valahogy így 😀

Szerény személyem 2011-ben

Első hastánc óra

Elérkezett hát A NAP! Lelkemben határtalan volt az izgalom, gyomromban pillangók repdestek…napokkal előtte megkomponáltam már magamban egy mozit, amelynek főszereplője én vagyok, a misztikus nagybetűs NŐ, a TÁNCOS. Valahogy így nézett ki…

A táncstúdió előtt két sarokkal már kihúztam magam, hogy mindenki lássa, hogy TÁNCOS vagyok. Has be, mell ki, áll fel. Csak peckesen. A felém tévedő tekinteteket egy-egy büszke biccentéssel viszonozva lépdeltem a terem felé. Már napokkal előre gondosan kiválasztottam egy kendőt, ami a csípőmet ékesíti, bátran bepakoltam egy haskidobós topot (“A hastánc a hasról szól, nem? Akkor most ki lehet rakni, nem?”) meg egy szoknyát. Laza mosollyal ajtót nyitottam, az előszobában levő lányoknak köszöntem és elsütöttem valami laza viccet az időjárásról, mindenki nevetett. Belibbentem az öltözőbe, magamra kaptam a szerkót, haj leenged. Beléptem a terem (a.k.a. Szentély) ajtaján. A tánctanárom egy túlvilági lény, sejtelmes és misztikus. Fátyolos hangon szólított meg minket, újakat, éreztetve velünk a mai nap magasztosságát. Majd egy “5, 6, 7 és…” mondatra pontosan ütemre elkezdődik az üdvözülés.

Fejben  minden készen állt az ultimate agyadeldobodannyirakurvajóezazegész érzéshez.

Ehhez képest az volt…

hogy persze sikerült elkésni. Loholtam, mint egy állat és persze ennek megfelelő testszagot is ki sikerült fejleszteni a nem rövid sprint alatt. Ja, hogy a többiek sminkben jöttek? De ez nem egy sport tevékenység? Ahhoz minek? Ne máááár gyerekek…Jó mindegy. Belépek az ajtón, kipréselek a fogaim és két lihegés között egy “Sziasztok!”-ot és az ott levő haladóbb tanítványok egyből elkezdenek méregetni. Az öltözőben persze mikronnyi hely sincs már. Ez nemcsak a cuccom elpakolása miatt nem annyira jó. Az ember lánya, eltekintve (bizonyára létező) ritka kivételektől, nem szívesen szereti odadörgölni az izzadt valagát vagy más testtáját öltözködő társaihoz. Főleg, ha női közösségben olyan szinten alul szocializált, mint én voltam akkoriban.

Magamra cibálom a cuccokat és bemegyek a terembe. Na, innen már lehetett volna bukta is az egész táncos karrier, ugyanis egy darab, egész falnyi TÜKÖR fogadott bent. A tanárom persze kedves volt, meg aranyos, biztatott – nyilván nem akarta, hogy a kétségbeeséstől már az első óra után elhúzzon inkább gombfocizni a társaság fele. Az óra többi része pedig csak címszavakban:

“Fú bazz, ilyen hurkás vagyok?”

“De hiszen ez kurva nehéz…”

“Jesszus, úgy mozgok, mint egy bádog ember.”

“Na jó, azért jövök legközelebb is, én aztán nem adom fel!” – még akkor is, ha sokszor ezt láttam a tükörben…

Ez a kép a fotósopp szüleménye. A blog írója soha egy gorillát nem kényszerített arra, hogy totális idiótát csináljon magából.

Később az történt,

hogy belevágtam a táncos tanulmányokba és bizony rájöttem arra, hogy ez ugyanolyan favágás (néha bizony isten, szarlapátolás), mint bármi más, ha azt az ember jól akarja csinálni. Emellett rengeteg élményt ad és egyben a legváratlanabb helyzetek forrása is. Számomra az igazság valahol a két, fentebb felvázolt alternatív valóság között van és pont ezért szeretem a hastáncot, kelek és fekszem a gondolatával minden nap, mert mindkét végletet segít megélni, és azt kapom tőle, amilyen én is vagyok, se többet se kevesebbet. De azt legalább jól a képembe dörgöli 🙂

Legközelebb pedig egy másik “első élményt” osztok meg veletek, addig is sok puszi meg pacsi!